Sári Szabolcs - Vándormadarak

Ne keress, hiába, mert ott vagyok,
Ha nem is látsz, veled élek s halok.
Vagyok a szél, mi arcod simítja,
Vagyok a nap, mi bőröd csókolja,
A meleg, mely átkarol, ha fázol,
A hideg, ha izzadságban ázol.
Nézz a talpad alá; én ott vagyok,
Szürke földből zöld fűbe sarjadok,
Nézz a fejed fölé, és megtalálsz,
Ha egy vándormadarat szállni látsz,
A madár lecsap, alá az égből,
Hogy szomját oltsa egy tó vizéből;
S én ott vagyok, benne minden cseppben,
Akár patakban, akár tengerben,
A nedűben, mely tovaáramlik,
Majd felszívja mag, mely szárba szökik.
Mikor fűszőnyegbe borul a föld,
Én ott vagyok, akár sárga, vagy zöld,
Alig dugja ki fejét a csíra,
S a vándormadár már leszakítja,
Száll vele, messze, és én ott vagyok,
Ahogy közelednek magas ormok,
Hol megpihenhet a vándormadár,
S a fűből lassan összeáll a vár,
Ezernyi társába kapaszkodik,
Ott vagyok, s a fészek megszületik.
Elsuhannak mellettem hónapok,
De én ott vagyok, mindig ott vagyok,
A fészek, ha jön a tél, meleg otthon,
Bizton őrködik a tojásokon,
És nyáron, ha túl forrón tűz a Nap,
A szél kellemes hűse látogat,
Míg végül, hála sok apróságnak,
A részek egésszé összeállnak,
A fészek alján két fióka ül,
Így hát a körforgás beteljesül,
S ott leszek, ha szemed égre tapad,
Hol szállnak, ők, a vándormadarak.