Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.
Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószínű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.
Valószínű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,
nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.
A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, minta len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.
Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.
Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.
