Van pillanat amit szívedbe vésel,
egy érintés száz vallomással ér fel,
alkony ,ami csendben hull hajadra;
van pillanat, hogy nem ismersz magadra.
Szitál a fény, árnyékkal olvad össze,
lásd, ami volt elmúlik mindörökre,
ajkad nem nyílik szépre sem panaszra;
van pillanat, hogy nem ismersz magadra.
Igéz a csend, mint mágnes vonz a távol,
tükörszilánk lesz napjaid javából,
könnyekből gyöngy, nyakláncnak összerakva;
van pillanat, hogy nem ismersz magadra
sodor a lét, homlokod mögé bújva
emlékeztet s te emlékezel újra,
és rab maradsz, a tévedések rabja;
van pillanat, hogy nem ismersz magadra.
