Grigo Zoltán - Most kell...

 
    Most kell, hogy téged öleljelek,
    Ameddig az alkony messze még,
    Mielőtt a nap végleg lemegy,
    És a föld az éggel összeér.
    Addig kell, hogy szeresselek,
    Amíg nem üzennek a csillagok,
    Hogy nekem adják a végtelent,
    Hogyha velük együtt szárnyalok.
    Kaphatnék én örök életet,
    Feledve a földi gondokat,
    Élhetnék velük az égben fent,
    Már örökké mindig boldogan.
    Ezüstfényű csillagszememben,
    Ott ragyogna a lenti világ,
    De kemény kővé vált szívemben,
    Nem nyílhatnál, mint a virág.
    Nem lehetnél te többé nekem,
    Kezem nem érne már érted el.
    Hogyha a szerelem szívemben.
    Csillagok fényében égne el.
    Mit érne akkor az öröklét?
    Ha nem foghatnám többé kezed,
    Csak keresne téged örökké,
    Lázasan égő csillagszemem

 

Grigo Zoltán - Levél a Kedvesnek

Nélküled már némák a reggelek,
varjú kiált a csupasz fák között,
itt nálunk már a hó is leesett,
szürke füst száll a kémények fölött,
magányosan hallgat kint a határ,
üres tarlón birkóznak a szelek,
kertek alján osonva róka jár,
én meg itt ülök, hogy írjak neked.
Lassan telnek nélküled a napok,
nem te ébresztesz hanem az ösztön,
üres a ház is, csak magam vagyok,
mint fagyott levél a puszta földön,
este amikor a tűznél ülök,
a szobámban suttognak a lángok,
mint megannyi parányi kis tücsök,
úgy játszanak nekem szerenádot,
amíg nézem, hogy izzik a parázs,
hozzám sóhajt téged az esti csend,
a sötétben mint lángoló varázs,
felmelegíted magányos szívem.
Megírom neked ezt a levelet
és várlak, hátha már eljössz holnap,
addig hallgatom ahogy a kertben,
a kutyáink ugatják a holdat.

Grigo Zoltán - Még kapaszkodom

Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol,
itt az élet is másként válogat,
magának szüli a királyokat,
én az idő ráncos homlokán,
csak szállok apáim nyomdokán,
a fejemre már nem kell babér,
csendesen kering bennem a vér.
Egyszer tudom, a virág lehull,
szirmaival a szél messze fut,
de amíg terítőd hófehér,
nekem elég egy szelet kenyér,
ha szíved tiszta hegyi patak,
megbújok benne mint a halak.
Még kapaszkodom, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
mielőtt magához húz az álom,
átgázolok veled én a halálon.

Grigo Zoltán - Ebben a versben

Ebben a versben zendülő dalban,
én vagyok mondat te vagy a dallam.

Szívemben rezgő szavak zenéje,
bárhova mennél mindig elérne.

Ölelne csendben ölelne lágyan,
havas estéken perzselő nyárban.

Felöltöztetne zöldellő lombba,
lelkemből fakadt gondolatokba.

Bújtatna téged ősz sóhajába,
harmatos réten nyíló virágba.

Ebben a versben zendülő dalban,
nekem örökre te vagy a dallam.